Beszámoló a tanulmányi versenyhez kötődő, lengyelországi utazásról

„Lengyelország – Magyarország – Egy barátság története” egy országos történelmi vetélkedő, amit a Belügyminisztérium és az Oktatási Hivatal idén másodjára hirdetett a középiskolák 10–12. évfolyamos tanulóinak. A versenyen idén 778 fő indult, és a második fordulóba 194, a döntőbe a legjobb 18 fő jutott tovább, köztük én is. A vetélkedő témája a magyar–lengyel közös történelem volt a XX. században, a lengyel–szovjet háborúban nyújtott döntő magyar fegyverszállítástól kezdve, az 1956-os lengyel segítségig, amikor kétszer akkora támogatást adtak a magyar forradalmároknak, mint a világ többi országa együtt. A versenyhez a történelmi háttér ismerete mellett specifikus szakirodalmat, és tanulmányokat kellett elolvasni. Az első két forduló az iskolában zajlott, tesztkérdéseket töltöttünk ki. A döntőbe jutva interaktív feladatokat oldottunk meg, és országos 6. helyezett lettem. A legértékesebb nyeremény minden döntősnek járt: 4-4 napos kirándulás Magyarországon és Lengyelországban. A magyar úton velünk tartottak a lengyel döntősök is, akikkel megtekintettük Budapest nevezetességeit. Többek közt Balatonboglárra is elmentünk, meglátogatva az egykori lengyel iskolát, ahol a világon egyedül, lengyel nyelven, lengyel tankönyvekből tanulhattak lengyel menekültek százai a második világháború során.

A lengyelországi kirándulás helyszíne Délkelet-Lengyelország volt, a történelmi Galícia régió. Ez a terület Halics, ahová többek közt II. András magyar király is vezetett hadjáratot. Halics és Galícia megegyezik, mivel a szláv nyelvben sokszor „g” betűnek ejtik azt, amit mi „h”-nak mondunk. Ugyanakkor nem összetévesztendő Spanyolország észak-nyugati történelmi régiójával, amit szintén Galíciának neveznek. Lengyelországot a 18. század végén három ütemben felosztotta egymás közt a Habsburg Birodalom, a Porosz Királyság és az Orosz Birodalom. A 123 éven át tartó államnélküliség az első világháború végével szűnt meg, és a megszállások következményei napjainkban is jelen vannak kulturálisan, politikai irányultságban és fejlettségben is. Galícia egy etnikailag sokszínű régió emlékét őrzi, mivel sokáig együtt éltek lengyelek, ukránok, németek, zsidók, cigányok, örmények, egészen a második világháborúig, amikor a holokauszt, a ki- és betelepítések fel nem bontották az évszázadokon átívelő együttélést.

Budapestről busszal mentünk Lengyelországba, kisebb megállásokkal együtt 7 órán át tartott. Szép volt az út a Tátrán keresztül. Első állomásunk Dunajec folyó volt, ami napjainkban szlovák–lengyel, de egykoriban magyar–lengyel határfolyó volt. Az ott megtekintett Nedec vára a történelmi Magyarország legészakibb vára volt, és Mikszáth Kálmán Beszterce ostroma című regényének főszereplője, gróf Pongrácz István ennek a várnak a főura volt. A Dunajec folyóban másfél órát tutajoztunk, és két gorál úr vezetett minket, és történeteket mesélt nekünk. A gorálok egy nyugat szláv népcsoport a Magas-Tátrában, akik többségükben lengyelnek vallják magukat.

A második nap elmentünk a Bochniai sóbányába, ami Európa legrégebbi sókitermelő vállalata, és 1248 óta megszakítás nélkül működik. Magyar vonatkozása is van, hiszen IV. Béla lánya, Szent Kinga legendája ide (vagy wieliczkához) fűződik, ezért ő a bánya védőszentje, és a benne lévő kápolna is róla van elnevezve. A bányalift 212 méter mélyre vitt le, egy percen belül. A bányának 3,5 km hosszú látogatható földalatti útvonala van, és megismertük a történetét. A bányában kifejezetten jólesett a 15 fok, miközben a felszínen 40 fok volt a hőmérséklet. A bánya falain található sót meg lehetett kóstolni, és a mikroklímájának köszönhetően gyógyító hatású a légúti betegségben szenvedőknek. A bányán belül kisvasútra is felszálltunk, és még tutajoztunk is. Az étterem és a bányához tartozó sportpálya is 248 méter mélyen volt, ami Európa legnagyobb emberkéz által alkotott földalatti helyisége. A bányában lévő szuvenír shopban kaphatóak voltak onnan származó sóból készült termékek is.

Bohnia után Tarnówba mentünk, Bem József szülővárosába. A belvárosi köztéri szobrán, mint lengyel és magyar hős szerepel. Megtekintettük a mauzóleumát is, amelyet hat gigantikus oszlop tart a magasban egy tarnówi tó szigetén. Az idegenvezetőnk eloszlatta azt az elterjedt tévhitet, miszerint az Oszmán Birodalomba menekülése során, az iszlám hitre térése miatt nem engedték keresztény lengyel földbe eltemetni. Ehelyett a valóságban azért temették el így, mivel a mauzóleumnak ezt a formáját találták a leggrandiózusabbnak. Érdekesség, hogy a hat oszlop azt a hat országot szimbolizálja, ahol tisztelték őt, és a földi maradványait hazaszállító vasút megállt 1929-ben.

Az éjszaka körbejártuk a szállásunk helyszínének, Rzeszów városának belvárosát. Rzeszów a kárpátaljai vajdaság székhelye, és lengyel mércével közepes méretű városnak mondható. Lengyelország 14. legnépesebb városa, a 200 ezer fős népességével Magyarország második legnépesebb városához, Debrecenhez hasonlítható. A lengyel városokban közös volt, hogy tisztának, rendezettnek, nyugalmasnak, karbantartottnak és biztonságosnak éreztem őket. Este is folyt az élet, de kulturáltan. A történelmi belváros fel volt újítva mindenhol, a környezet zöld volt, és kialakult egy új üzleti városközpont is, magas épületekkel. Úgy nézett ki Lengyelország, mintha minden új lett volna. Nem láttam olyan utcát, amit nem újítottak volna fel az elmúlt 20 évben, és ugyanolyan állapotban lenne, mint évtizedekkel ezelőtt. Továbbá tetszett a murális művészet egyes épületek falain, amik színesebbé tették a várost, és megtöltötték élettel. A harmadik napot a Łańcut-i kastélyban kezdtük. Hatalmas palotáról van szó, több emelettel, nagy udvarral és rózsakerttel. A kastélyt a 17. században építették barokk stílusban, és épségben megmaradt a világháborúk után is. A különböző termek korszakokon átívelően mutatják be az arisztokrácia életvitelét és mindennapjait. A kastély napjainkban múzeumként és kulturális intézményként működik.

A következő helyszínünk Przemyśl városa volt. Az első világháború során a Przemyśl-erődrendszer volt Európa harmadik legnagyobbja, Antwerpen és Verdun után. Az erődöt 130 ezer osztrák–magyar katona védte 1914 őszén, amikor az orosz hadsereg betört Galíciába. A fél éven át tartó két ostrom után az erőd védői megadták magukat, majd két hónapon belül visszaszerezték a gorlicei-áttörés nyomán. A kiállítás részeként megnézhettünk korabeli tárgyakat, például fegyvereket, evőeszközöket és képeket. A tárlat lengyel nyelvű volt, az idegenvezetőnk segített nekünk lefordítani, amit a tárlatvezető magyarázott. Ezt mindenki vegye figyelembe, aki idelátogatna. Szimbolikusnak éreztem, hogy a területet, ahol egykoron katonák százezrei harcoltak, napjainkban visszavette a természet, fák nőttek ki, állatokat telepítettek be, és többek között őzeket és kecskéket találunk ott. A csoportunk egy helyen elhelyezett egy koszorút az erődben. Következő helyszínünk a solinai gát volt. A gát célja, hogy áramot termel, szabályozza a San folyó folyamát, tárolja a vizet, véd az árvíztől, és egyben a turizmust is szolgálja, mivel nagyon szép helyen van, és a két oldalt másfél kilométeres szakaszon „cableway” köti össze. A kilátás, főleg a hegy tetején lévő kilátó tízedik emeletéről pazar volt.

Az utolsó nap Krosnoban megnéztük az Üvegörökségi Központot. Az ipari üveggyártás 1923-ban kezdődött, és az üvegipar azóta is szorosan összefonódik a város életével. Végigkövettük az üvegkészítés folyamatát, majd az időszakos és az állandó kiállítást is megnéztük. Természetesen egy nagy üzlettel zárult, ahol vásárolni lehetett üvegből készült termékeket. Ezután visszaindultunk Magyarországra.

A fejlődés és a prosperálás mellett szembetűnő volt még a lengyelek vallásossága is. Sok helyen voltak kitűzve feszületek, és templomokból is sokat lehetett látni. Mint az idegenvezetőnktől megtudtam, Lengyelországban a szocializmus 45 éve alatt is épültek templomok, ezért láttunk sok modern stílusút is. II. János Pál Pápát nagy tisztelet övezi, szobrát és képeit sok helyen láttuk. Józef Pilsudski lengyel államférfi és politikus is sok helyen visszaköszönt ránk, és lengyel zászlót is sokat láttunk. A lengyel embereket közvetlennek és barátságosnak éreztem. Többen kérdezték, hogy honnan jöttünk, és nagyon örültek, mikor mondtuk, hogy Magyarországról. Számomra szembetűnő volt még Lengyelország korfája, mivel nagyon sok családot és fiatalt láttam, így az átlagéletkor is alacsonyabbnak tűnt. A lengyel konyha tetszett nekem, a nagy melegben a sok savanyúság és a különböző levesek kifejezetten jól estek. Lengyelországból helyi sajtokat, kolbászokat hoztam haza, továbbá aszalt szilvát tartalmazó csokoládé is a kedvencem lett.

Szeretném megköszönni az Oktatási Hivatalnak a verseny megszervezését, a kísérőknek a barátságosságát és segítőkészségét, Madai Gabriella igazgató-helyettes asszonynak a verseny iskolán belüli megszervezését, Koós Levente történelem tanáromnak pedig a támogatását a versenyben való részvételemben.